A nap helyét lassan felváltotta a hold. Mint minden este, Lia hasonlóképpen elment a közelébe fekvő városi parkba. Szerette itt tölteni szabad óráit. Csakúgy elmenekülni a gondjai elől és belemerülni a metropolisz közepébe eső végtelen növényzet nyugalmába. Ült és pihent, amikor hirtelen egy jéghideg kéz érintését érezte a vállán. Lia azonnal hátra pillantott és kővé dermedt arccal bámult az idegenre. Egy rémalak magasodott fölé. A liget sötét volt és kongott az ürességtől. A nemtelen furcsa lény a végeláthatatlan félhomályban ragyogott, vonalai halványak voltak. Arca egészen elrettentően sápadt volt. Szemei beestek, csontjai kidülledtek vékony, porcelán bőre alól. Lia próbált megszólalni, de a fullasztó ijedtség nem engedte. Torkába szorult a világ összes szava. A kísértet rezzenéstelen arccal egyszer csak egy határozott lendülettel magával rántotta a lányt és magával vonszolta a közeli tóba. A víz hideg volt és mereven állt, hiszen tavirózsák százai borították. A rém megállás nélkül csak húzta bele a fejjel lefelé elterülő Liát az egyre mélyülő forrásba. Liát váratlanul elöntötte egy meleg érzés. Minden gondja szárnyat növesztett és elszállt. Kinyitotta két szemét és egy sárgára mázolt ajtó nézett felé a tó fenekéről. A bejárat addig hívogatta, míg Lia ki nem tárta. Egyszer csak a gyerek szobájában találta magát. A színeket újra ugyanolyan élénknek látta mint régen. Semmi sem változott, a madarak finom csicsergés átszűrődött a szűkös ablakon. A fal narancsra volt festve és árasztotta magából a biztonságot. A játékok ügyetlenül tornyosultak. Az egyik szőnyeggel és puha párnákkal ellepett sarokban a lány megpillantotta saját magát, igaz kicsit másképpen. A kisgyermek Lia játszott előtte. Csak bámult rég elveszett énjére. Kicsiny képe észrevette ámuló felnőtt részét.
– Lesz ennél jobb? – kérdezte a kislány.
Lia megszorította a kölyök kezét és mélyen a szemébe nézett.
– Nem, nem még egy jó ideig, nem – felelte.
Lágy kezét a pici lány arca köré csavarta és letörölte hulló könnyeit.
– De végül megment minket valaki? – kérdezte halkan a gyermek.
Lia elmosolyodott.
– Igen, mi tesszük. Mi mentjük meg saját magunkat.
Kolozsi-Mátyás Kamilla 2024.06.28.
Elgondolkodtato, valós , szomorú de egyben biztató is .